HÍRES FERENCEK.
DI GIROLAMO SZENT FERENC jezsuita, pap
A Taranto közelében levő Grottaglie nevű kisváros nemességéhez tartozó di
Girolamo családból több pap került ki. Miután Ferenc a helyi iskolába járt, és
megszerezte ott az egyetemre való érettséget, 1659- ben Tarantóba ment. A
szemináriumban lakva a jezsuita kollégium előadásait látogatta 1665-ig. Ezután
diákonusként a nápolyi jezsuita kollégiumban teológiát és mellette jogtudományt
is tanult. 1666 márciusában szentelték pappá.
Először nevelőként alkalmazták egy fiúintézetben. Néhány év múlva
elhatározta, hogy belép a jezsuita rendbe, amelyet tanulmányi ideje alatt
közelebbről megismert. Nápolyban töltött novíciusi éve után,1671 nyarán szűkebb
hazájába, Leccébe helyezték, hogy onnan kiindulva végezze első lelkipásztori
tevékenységét. Ezekben a kezdeti években alakította ki saját módszerét. Ragyogó
szónok volt, mégsem hagyatkozott pusztán retorikai adottságaira, hanem írásban
készült prédikációira. Egész életéből tízezer prédikáció kézirata maradt fenn.
Prédikációi természetesen kora érzésvilágának felelnek meg, a barokk stílusnak,
amelyet a dél-itáliai vérmérséklet még inkább felfokozott; ma már ezért
idegennek és meghaladottnak tűnnek számunkra. Megbízható magvukat azonban nem
lehet félreismerni. A Szentírás és az egyházatyák buzgó tanulmányozása --
amelyek hatása bőségesen meg is található nála -- segített abban, hogy
prédikációi ne váljanak puszta barokk szócifrázatokká.
Ferenc már Leccében kialakította az utcai prédikációk rendszerét.
Hihetetlen sikerei ellenére azokban az években érlelődött meg benne a gondolat,
hogy a külföldi pogánymissziónak szenteli életét. A rend generálisát ostromolta
tengerentúlra küldéséért, de valamennyi levelére ugyanazt a választ kapta: a
fiatal jezsuita buzgósága dicséretes, kívánsága azonban teljesíthetetlen: ,,A
fáradozásban és lelkekben gazdag Indiát Nápolyban is megtalálja, ott fejtse ki
hát lelkipásztori buzgóságát!''
1674-ben, tanulmányai befejezése után Nápolyba küldték Ferencet. Több mint
negyven éven át egészen haláláig kellett e ,,missziós területén'' maradnia.
1678-tól Nápoly misszionáriusa volt a hivatalos címe. Lelkipásztori módszerét
csakhamar a nagyvárosi körülményekhez alkalmazta. Mindenekelőtt három, helyileg
is elkülönült feladatra irányította egész erejét:
Első helyen álltak a Nápoly nagy terein és élénk utcáin tartott
népmissziói. Középpontjuk az Anjou-kastély előtti tágas tér volt, akkoriban
nagy szórakozópark, amely orgazdáknak, szemfényvesztőknek, kitartottaknak és
más csirkefogóknak szolgált találkahelyül. Különösképpen ádventben és a
nagyböjtben tartotta meg a rendíthetetlen misszionárius -- egy csapat tevékeny
világi támogatásával -- eme népség közepette prédikációit, a kor stílusának
megfelelően, képszerűen és nagyon erőteljesen bemutatva a bűn megvetendő voltát
és a pokol büntetésének borzalmait. A kor minden rémítő eseményét (a
földrengést, a pestist vagy a Vezúv kitörését) belefoglalta prédikációiba, hogy
megrendült hallgatói érzésvilágát még inkább megragadja.
Második feladata a város rossz hírű negyedeibe, elsősorban a kikötő
közelébe vezette, ahol számos prostituáltat sikerült megtérítenie. Bűnbánó
körmenetekkel, nyilvános ostorozásokkal és erős hangú rövid prédikációkkal
kísérelte meg, hogy a lányokkal való garázdálkodást legalább korlátozza, ha
teljesen megszüntetni nem is tudta. Emiatt többször is az életére törtek,
céljától azonban nem hagyta magát eltántoríttatni. Tudatában volt annak, hogy a
prostitúciónak szociális okai is vannak.
Mivel akkoriban a nő számára tiszteletben tartott életútnak csak a
házasságot vagy a kolostort tekintették, sok szegény családból való lányt az
ínség prostitúcióra kényszerített. Ferenc -- mint előtte néhányan már mások is,
köztük rendjének alapítója, Loyolai Szent Ignác (lásd: A szentek élete, 387.
o.) is -- megkísérelte, hogy megfelelő intézkedésekkel enyhítse ezt a
szükséghelyzetet. Otthonokat alapított és támogatott, amelyekbe a szerencsétlen
nőket legalább egy időre felvették, és megtett minden tőle telhetőt, hogy
megkönnyítse számukra az átmenetet a rendezett életbe.
A megelőző intézkedésekkel is azon fáradozott, hogy gátat vessen a
prostitúció továbbterjedésének. Lényeges változást neki sem sikerült ezen a
téren elérni. Az a tény, hogy élete végéig újból és újból magára vette az
ilyesmikért való fáradozást, igazolja, hogy milyen csekély lehetett az elért
eredmény, jóllehet a krónikások számos megtérésről tudósítanak.
Harmadik feladatköre túlterjedt Nápolyon, és Ferencet különösen a nyári
hónapokban a várost környező helységekbe is elvezette. A vallási élet
hatékonyabbá tétele céljából a hónap minden harmadik vasárnapján Nápoly
jezsuita templomában közös áldozást hirdetett. A város különböző plébániáiról
és Nápoly környékéről népes körmenetek vonultak a Gesů Nuovóhoz, a jezsuiták
nápolyi templomához, ahol számos pap gyóntatott. A havi közös áldozás e
vasárnapjain a hívők ezrei vettek részt.
Az akkori idők számára és az adott körülmények között kimondottan korszerű
lélekgondozás volt az, amit Ferenc Nápolyban kezdeményezett és
kibontakoztatott. Bizonyos, hogy külső formájukat illetően közülük néhány
nagyon korhoz kötött volt, és barokk, déli jellege miatt túlságosan
felfokozottnak, sőt érthetetlennek is tűnik. De maradandó érték és példa Ferenc
személyisége, önzetlen, fáradhatatlan buzgósága, amely töretlen hitéből és
Istenbe vetett erős bizalmából fakadt. 1806- ban boldoggá, 1839. május 26-án
szentté avatták.
Forrás: DI GIROLAMO SZENT FERENC
jezsuita, pap (katolikus.hu)
ASSISI SZENT FERENC
Egy alkalommal, amikor Ferenc visszatért az imádságból, Masseo testvér-- ő
mesélte így később a testvérek körében -- megkérdezte tőle: ,,Miért neked?
Miért neked? Miért neked?'' Ferenc viszonozta a kérdést: ,,Mit mond Masseo
testvér?'' ,,Az egész világ utánad megy -- hangzott a válasz --, mindenki téged
akar látni, téged akar hallani, neked akar engedelmeskedni. Pedig nem vagy szép
ember, nem vagy sem művelt, sem bölcs, sem előkelő. Hogy van ez, hogy a világ
mégis utánad megy?''
Megtérése után eleinte bolondnak nézték Ferencet, de komoly vallásossága
hamar eloszlatta ezt a véleményt, és rövidesen valóban utána ment a világ.
Följegyezték: ,,Ha egy városba megérkezett, örült a papság, zúgtak a harangok,
örvendeztek a férfiak és az asszonyok is velük együtt; a gyermekek tapsoltak
örömükben, gallyakat törtek a fákról, és úgy vonultak elébe.'' Sokan úgy
vélték, hogy Krisztus képmása jött közéjük, hogy üdvösséget hozzon, ezért
siettek az emberek, ,,hogy lássák és hallják, mintha a másvilágról jött volna
valaki''.
Mindez azért történt, mert az emberek szeme előtt szinte megelevenedett az
Úr Jézus földi élete. Mióta ugyanis a keresztes lovagok nagy számban
megfordultak a Szentföldön, és látták Jézus földi életének helyeit, hazatérve
elbeszélték a látottakat. Ennek következtében a Krisztusról alkotott
elképzelések lassan megváltoztak: az Atya jobbján trónoló Krisztus, aki még a
keresztről is kormányozza az összes népet, a hívők szívében konkrét emberi
alakot öltött, és áhítatos tisztelettel fordultak Krisztus valóságos embersége
felé, aki a mi földünkön szegényen és szenvedések közepette élt. És akkor
megjelent egy ember, aki Jézus Krisztust egészen egyedülállóan képviselte itt a
földön.
De ki volt ez az ember? Ferenc olyan családból származott, amelynek
érdeklődése középpontjában az anyagi jólét és gyarapodás állt. Atyja, Pietro
Bernardone posztókereskedő Assisi leggazdagabb embere volt. Franciaország
iránti szeretetéből, amelyben nagy része volt a provance- i származású Pica
asszonynak, kisfiát, akit Jánosnak kereszteltek, Francescónak, kis franciának
becézte. Bernardone nem törődött azzal, hogy Ferenc iskolába járjon, latinul és
franciául ezért csak hibásan tudott beszélni, és írni is nehezen tudott, ami
élete végéig nagyon bántotta. Innen érthető, hogy tékozlóan bánt a pénzzel, és
barátai körében számlálatlanul szórta aranyait. Vakmerően nagylelkű volt. Így
amikor Rómában járt, és megfigyelte, hogy a zarándokok csak rézgarasokat dobnak
az Apostolfejedelmek sírjához, fogta és egész erszényét odaborította.
Mielőtt mások megújulásának az eszköze lett, magát kellett megújítania. A
világfi Ferencet egy betegség döbbentette rá arra, hogy mennyire léha életet
élt addig. Perugiában volt fogságban -- az assisiek ugyanis háborút viseltek
Perugia ellen --, amikor ,,magasabbrendű dolgokról'' kezdett gondolkodni. De ez
csak annyit jelentett, hogy már nem kereskedő, hanem lovag akart lenni, s már
nem a pénz, hanem a dicsőség és a hírnév vonzotta. A Dél-Itáliába induló
hadjáratról visszafordult, és útközben egy szegény lovagnak ajándékozta pompás
öltözékét.
Ettől kezdve Ferencet gyakran látták a város előtt lévő leprás- házban,
ahol ellátta a legalantasabb szolgálatokat is. Később megvallotta: ,,Itt édessé
vált a testem és a lelkem számára az, amit korábban keserűségnek tartottam.''
Életmódját lényegesen megváltoztatta: a csendet kereste, hogy imádkozzék;
Rómába zarándokolt, belső sugallatokhoz kezdett igazodni. Így egy szép napon
ruhát cserélt Rómában egy koldussal, és odaült a Szent Péter-bazilika kapujához
kéregetni. De másnap már ismét úgy jelent meg a templomban, mint a dúsgazdag
Bernardone fia.
Eljött azonban az óra, amikor nem kerülhette el a világgal, elsősorban az
apjával való összeütközést. Egy nap Ferenc minden búcsúzás nélkül, egy lóval és
egy vég posztóval eltűnt a házból. Atyja kerestette, s mikor nyomára bukkant,
felverte az összes szomszédot, és kisebb sereggel vonult a San
Damiano-kápolnához. Ferenc megneszelte a dolgot, és mint egy ijedős állat,
elmenekült egy barlangba. Az édesanyját, Pica asszonyt is rémület fogta el,
amikor egy hónappal később a város utcáin egy kiéhezett, ápolatlan
,,őrültben'', akit az utcagyerekek kacagva táncoltak körül és kövekkel
dobáltak, felismerte a tulajdon fiát. Az apa haraggal futott utána, megragadta,
és bevonszolta a házba, megpofozta, és bezárta a pincébe. Ezután egy másik
városba ment, s mikor napok múlva hazatért, látnia kellett, hogy Pica asszony
és a cselédek kiszabadították és futni hagyták a fiút.
Bernardone ekkor elkeseredésében feljelentést tett ,,megtévedt'' fia ellen,
hogy visszaperelje tőle a pénzét. Először a városi tanácshoz, majd a püspökhöz
fordult. A nyilvános tárgyalás meghökkentő módon zárult: Ferenc ruha nélkül
állt ott, mert a püspök lába elé letette atyjától kapott ruháját, erszényét és
így kiáltott: ,,Halljátok mindnyájan! Örömmel adom vissza atyámnak azt, ami az
övé, nemcsak a pénzét, hanem a ruhákat is. Mostantól fogva nem azt akarom
mondani: ťatyám, BernardoneŤ, hanem azt mondom: ťMiatyánk, ki vagy a
mennyekben!Ť'' A püspök a palástjával takarta be Ferencet.
Ferenc ekkor elhagyta a világot, hogy egyedül Istennek szolgáljon. Ez
eleinte abból állott, hogy helyreállította a környék összedűlőfélben lévő
templomait és kápolnáit. Felcsapott vásári énekesnek, s amikor az emberek
köréje gyűltek, építőkövet koldult tőlük. Bonaventura később ezt írta: ,,Miként
Ferenc három templomot helyreállított, úgy kellett ennek a szent embernek
vezetése mellett Isten Egyházának is megújulnia.''
1209. február 24-én, Szent Mátyás apostol ünnepén Ferenc a
Porciunkula-kápolnában vett részt misén. Hallotta az evangéliumot, mely arról
szólt, hogy Jézus elküldte a Tizenkettőt, és meghatározta életformájukat: ne
vigyenek magukkal sem pénzt, sem tarisznyát; ne legyen két ruhájuk, se sarujuk,
még botjuk sem (Lk 9,3--5). Úgy érezte, hogy ez személy szerint neki szól, és
felkiáltott: ,,Ez az, amit keresek!'' -- és azonnal szó szerint elkezdte
megvalósítani a hallottakat: mezítláb, kötéllel a derekán, szürkésbarna
,,ruhában'' vándorolt a vidéken, és prédikált, gyógyított, halottat támasztott
fel, és ördögöket űzött.
Eredetisége és hite ellenállhatatlan erővel vonzotta az embereket.
Hamarosan mások is csatlakoztak hozzá, köztük elsőként Quintavellei Bernát és
Canthani Péter. Ferenc azonban nem mert a saját elgondolása szerint
életszabályt adni, mert ,,olyan nehéz dolog ez, hogy meg kell róla kérdeznünk
az Úr Jézus Krisztust!'' -- mondta. Ezért valamennyien a Szent Miklós-templomba
mentek, ahol az oltáron ki volt téve az evangéliumos könyv, hogy bárki
olvashassa. Bízván abban, hogy Isten így hozza tudomásukra akaratát, Ferenc
találomra felütötte a könyvet, és erre a helyre talált: ,,Ha tökéletes akarsz
lenni, menj, add el amid van, és oszd szét a szegények között!'' (Mt 19,12).
Akkor felkiáltott: ,,Testvérek! Ez a mi életünk! Ez a mi regulánk! Menjetek
hát, és tegyétek meg, amit hallottatok!'' Ez 1209. április 15-én történt. Ez a
nap a ferences rend születésnapja.
Az első ferencesek igen szigorú életmódot folytattak. Gyakran nélkülözték a
legszükségesebb dolgokat is, s csúfolták és bántalmazták őket. Ezeket a bűnbánókat
elsősorban a saját rokonsága üldözte, de ők ,,nem nehezteltek érte, és nem
mondtak átkot azokra, akik rosszat tettek velük''.
Az ,,assisi bűnbánók'' végtelen türelme hamarosan felkeltette az emberek
figyelmét. Azt látták ugyanis, hogy soha egyetlen fillért nem fogadnak el,
vidámak, és egymással szemben nagyon figyelmesek a szeretetben. Ez mindenkit
megragadott. Voltak olyanok, akik megdöbbentő, nyilvános bűnvallomást tettek,
majd elajándékozták a vagyonukat és csatlakoztak Ferenchez. A testvérek száma bámulatos
gyorsasággal gyarapodott: Néhány év múlva a pünkösdi káptalanra már ötezer
testvér gyűlt össze.
Ferenc ekkor elérkezettnek látta az időt, hogy pápai jóváhagyást kérjen
közössége számára. Akkor még nem volt kánonjogi előírás a szerzetesrendek alapításáról,
ezt csak az I. lateráni zsinat rendelte el 1215-ben, Ferenc azonban érezte
szívében az indítást, hogy ügyében az Egyház jóváhagyását kell kérnie.
Útnak is indult tizenkét testvérrel, és Rómába mentek. Az assisi püspök,
aki akkor éppen Rómában tartózkodott, elcsodálkozott rajtuk, és félni kezdett,
hogy elhagyják az ő püspöksége területét. Mikor aggodalma eloszlott, bemutatta
Ferencet Colonna bíborosnak. A bíboros elvitte őt III. Ince pápához, és ezekkel
a szavakkal mutatta be: ,,Úgy hiszem, ő az, aki által az Úr az Egyház hitét az
egész világon meg akarja újítani.'' A pápa barátságosan fogadta a testvéreket,
de úgy vélte: ,,Túlságosan szigorúnak és keménynek látszik az életetek. S ha
nem is kételkedünk a bennetek izzó lelkesedésben, azokra is gondolnunk kell,
akik majd később fognak téged követni.'' Ferenc azonban oly lángoló buzgósággal
képviselte az ügyet, hogy az egyik bíboros ilyen nyilatkozatra fakadt: ,,Ez az
ember csak azt akarja hogy engedjük az evangélium szerint élni! Ha mi most úgy
határoznánk, hogy ez felülmúlja az ember képességeit, alapjában kétségbe
vonnánk, hogy az evangélium követhető. Ezzel pedig magára Krisztusra hoznánk
szégyent!'' Akkor III. Ince átölelte Ferencet, megáldotta őt társaival együtt
és engedélyt adott nekik a prédikálásra. Ferenc pedig tiszteletet és
engedelmességet fogadott a pápának, és valamennyien felvették a tonzúrát.
Abban a pillanatban, amikor a szegény Assisi Ferenc és az egész világ
felett uralkodó pápa találkozott, két véglet képviselői néztek egymásra, akik azonban
a szívük mélyén összetartoztak. A felülről lefelé kezdeményező és az alulról
felfelé bontakozó megújulás képviselői voltak ők, és egyesültek a közös műben:
az Egyház megújításában. Mind a nép köréből való Ferenc, mind a trón magasán
álló pápa látták az Egyház szomorú bajait, és segíteni akartak. Csak amíg Ince
pápa minden baj forrásának a klérust, a papságot és a szerzeteseket látta,
addig Ferenc így beszélt: ,,Először az egyházfőket akarom megújítani
alázatosságban és istenfélelemben''.
A Porciunkula-kápolna mellett alakult a ferences rend anyakolostora, ahová
később évente általános káptalanra gyűltek össze a testvérek. A kápolna körül
gallyakból építették a kunyhóikat; egy megmunkált gerenda már fényűzésnek
számított. Mindenütt az igazi szegénység uralkodott. A szegénységet Ferenc
annyira fontosnak tartotta, hogy úgy tekintette, mint ,,Krisztus
menyasszonyát''. A legfontosabbat látta benne, de nem úgy, mint kora
tévtanítói, akik a birtokos Egyház ellen lázadtak, vagy erényt csináltak a
nyomorúságból, hanem ,,nincstelenül akarta követni a nincstelen Krisztust, a
megfeszítettet''. Ezért figyelmeztette testvéreit, hogy ,,semmiképpen ne
fogadjanak el pénzt'' és ,,ne legyen tulajdonuk, hanem mint zarándokok és
idegenek, akik ebben a világban szegényen és alázatosan szolgálják az Urat,
járjanak alamizsna után, és ne szégyelljék magukat, hiszen az Úr maga is
szegénnyé lett értünk''.
Bizonyos idő múltán a testvérek száma olyan nagy lett, hogy már nem
alapozhattak pusztán az alamizsnára. Már csak azért sem, mert Ferenc
szükségesnek tartotta a munkát. Végrendeletében is ezt írta: ,,Két kezemmel
dolgoztam, és folytatni akarom, és megparancsolom a többi testvérnek is, hogy
dolgozzanak, valami tisztességes mesterséget folytassanak.'' És a testvérek
dolgoztak is mint cselédek, kézművesek, betegápolók a leprások házaiban, vagy
parasztoknak segítettek a mezei munkában. Egyed testvér például soha meg nem
evett olyasmit, amit két kezével meg nem szolgált.
A legfontosabb feladatként azonban Ferenc a prédikálást bízta a testvérekre.
Ebben ő maga járt elöl jó példával. Teológiát soha nem tanult, ezért nem a
tudós fölényével beszélt, hanem a szívéből áradt a szó. Tanítványainak a
lelkére kötötte: ,,Elöször belül kell felhevülnie a prédikátornak, különben
csak hidegen csengő szavakat fog kimondani.'' Beszédeivel téríteni akart:
,,Bándd meg a bűneidet, add vissza az idegen javakat, és engesztelődj meg
felebarátaiddal!'' Megtiltotta a rágalmazást, ha kellett erős kifejezéseket is
használt, és mindig bátran kimondta az igazságot. De a többi középkori
vándorprédikátortól eltérően mindig tartózkodott a gyalázkodó és gyűlölködő
kifejezésektől, és soha senkit nem támadott: ,,Mi arra hivattunk, hogy a
sebesülteket gyógyítsuk!''
Feladatának tekintette, hogy testvéreivel együtt Jézus életét jelenítsék
meg az emberek között, ezért szó szerint vette az evangéliumot. A ferences
testvérek mindenkit Krisztus békéjével köszöntöttek: ,,Békesség e háznak!'' (Mt
10,12). Mivel pedig az evangéliumban ez áll: ,,Egyétek, amit elétek tesznek''
(Lk 10,8), a rendalapítók közül Ferenc elsőként engedte meg, hogy a testvérek
bármilyen ételt ehetnek. Mivel ez is írva van: ,,Mindannak, aki kér tőled,
adj'' (Lk 6,30), Ferenc odaadta a köpenyét, a ruháját, sőt az evangéliumos
könyvet is, ha ezzel segíteni tudott a szegényeken.
Ez az evangéliumhoz való közelség a magyarázat rendíthetetlen derűjére.
Öröme újra meg újra dalban tört ki és átragadt a környezetére is. ,,Testvérek!
Mi egyéb vagyunk mi, mint Isten dalnokai és muzsikusai, akik lelki örömmel
akarják megtölteni a szíveket!'' De ez a vidámság nagyon fegyelmezett derű
volt: Ferenc irtózott a hangos nevetéstől és a hiábavaló beszédtől. Ezzel
szemben a források gyakran beszélnek arról, hogy sírt. A szíve mélyéig ható
fájdalom fogta el, valahányszor Krisztus szenvedéséről elmélkedett. Közben
pedig kegyetlen ördögi támadások is kínozták.
Miként Krisztus isteni szeretetébe fogadta az egész teremtett természetet,
úgy Ferencet is bensőséges kapcsolat fűzte a természethez, de minden romantika
nélkül. Ezért átkot mondott egy vörösbegyre, mikor az elette a gyengébb madarak
elől a szemet, és nem kedvelte a hangyákat, mert azok gyűjtenek maguknak.
Különösen azokat a teremtményeket szerette, amelyekben Isten vagy a ferences
rend képmását látta, például a búbospacsirtát, a bárányt vagy a Napot. Baráti
módon tudott szólni az állatokhoz, mintha az egész teremtés paradicsomi
állapotából mutatott volna meg valamit.
Mondják Ferencről, hogy seprűt hordott magánál, s ha egy templomot piszkos
állapotban talált, kitakarította. Ő, a laikus lépett közbe ott, ahol a papok
hanyagok voltak, de övéit állandóan arra intette, hogy különösen tiszteljék a
papságot. ,,A lelkek üdvössége érdekében adattunk mi a papok mellé segítségül,
hogy ahol ők nem elegendők, ott mi segítsünk. Ezt azonban könnyebben
megtesszük, ha békességben vagyunk velük, mint ha vitatkozunk. Ha a béke fiai
lesztek, megnyeritek Istennek a papságot és a híveket egyaránt. Takarjátok el a
papok hibáit, pótoljátok a fogyatékosságaikat, viseljétek el számtalan
tökéletlenségüket!''
A ferences szellem a nőket is magával ragadta, miután Assisi Klára, Ferenc
első leány-tanítványa megalapította a második rend anyakolostorát. Sőt,
házasemberek is indítást kaptak arra, hogy a világban Ferenc irányítása mellett
éljenek. Az ő számukra alapította Ferenc a Harmadik rendet, s megérte azt is,
hogy rendjei terjedni kezdtek Itália határain túl.
Mivel Ferenc tekintélyét mindenki elismerte, békét tudott közvetíteni a
sokféle háborútól gyötört világban. Így 1210-ben Assisiben az addig viszálykodó
ellenfelek, Guido püspök és a város vezetői az ő hatására ,,örök
békeszerződést'' kötöttek egymással; Sziénában hallgattak egyetértésre buzdító
szavára; Arezzóban megakadályozta a polgárháborút. A rendet azonban soha nem
úgy akarta helyreállítani, hogy egy korábbi állapotot változatlanul
visszaállít, hanem mindig valami jobb felé mozdította az ügyeket.
Így a keresztes hadjáratoknak is véget akart vetni, és az iszlámot nem
karddal, hanem prédikációval akarta megtéríteni. Kétszer is tengerre szállt
ennek érdekében, de félúton mindkét alkalommal vissza kellett fordulnia.
1219-ben végre sikerült eljutnia a szaracénok közé. Egyiptomban átélte a
keresztes hadak vereségét a Nílus menti Damiette erődítménynél, de a
veszedelmes helyzet ellenére a szultán színe elé is eljutott. A szultán
megcsodálta ezt a rendkívüli embert, meghallgatta a prédikációját, de a
megtérésre nem volt hajlandó.
Természetesen Ferenc sem kerülhette el az összeütközéseket, és ebben is
hasonlóvá vált a szenvedő Krisztushoz. A rend protektora, Hugó bíboros
értesítette Ferencet: ,,A római kúriában sok prelátus van, akiknek a rend az
útjában áll''. Ennél azonban nagyobb bajt jelentett az, hogy magán a renden
belül támadtak feszültségek: a hatalmasra felduzzadt közösség pontosan
megfogalmazott, írott regulát igényelt; a rend teológusai is szót kértek, és
Bolognában tanulmányi házat alapították; végül olyanok is voltak, akik számára
megvalósíthatatlannak tűnt Ferenc szegénysége. Ő minderről Palesztinában
értesült, és gyorsan, súlyos gondok közepette visszatért Itáliába.
Az 1220. évi pünkösdi káptalanon kezdődött meg a harc a rend belső
egységének megőrzéséért. Csak a kisebbség tartott Ferenccel! Ekkor nagy
fájdalommal eltelve így kiáltott az egybegyűltekhez: ,,Testvéreim! Testvéreim!
Az Úr engem az egyszerűség és az alázat útjára hívott meg, és igazán ezt az
utat mutatta meg nekem és mindazoknak, akik hisznek nekem és követni akarnak.
Ezért én nem akarom, hogy bármilyen regulát emlegessetek, akár Szent Benedekét,
Szent Ágostonét vagy Szent Bernátét vagy bárki másét azon kívül, amelyet az Úr
kegyelmesen megmutatott és nekem ajándékozott. De a saját bölcsességetek és
tudományotok által Isten meg fog benneteket semmisíteni!''
Ez mindannyiukat megrendítette, mert olyan ember szavát hallották, aki nem
emberi okosságra épített, hanem feltételek nélkül ráhagyatkozott Isten szavára.
A többség mégsem volt képes a követésére, ezért Ferenc még ebben az évben
lemondott a rend vezetéséről. Ekkor a legkegyetlenebb belső konfliktust élte
át, ami csak létezhet: két parancs között feszíttetett meg. Az egyik volt Isten
hangja, a másik a szent Egyház szava. És ő mindkettőt követni akarta! Ebben a
helyzetben mutatkozott meg hősi nagysága, és nem hagyta el az Egyházat akkor sem,
amikor látnia kellett saját ideáljának elhalványulását. Visszavonult tehát az
Alverna-hegyre. Ott a Szent Kereszt felmagasztalásának napján megjelent előtte
egy angyal, és utána Ferenc testén láthatóvá váltak Krisztus sebei, a stigmák.
Testben megtörten érkezett vissza Assisibe. Súlyos gyomor és májbántalmaktól
szenvedett, a lábai megdagadtak, a szeme is felmondta a szolgálatot. Jöttek az
orvosok, de ahelyett, hogy meggyógyították volna, csak növelték a kínjait: izzó
vassal égették a halántékát, fölszúrták a fülét. Éjszaka álmatlanul feküdt
sárkunyhójában, vak volt, vérzett, és láztól reszkető testén patkányok
szaladgáltak. Ám a következő reggelen vidám lélekkel énekelte az Istent és a
teremtést dicsérő Naphimnuszt. Mikor megtudta, hogy az orvosok véleménye
szerint október elején meg fog halni, így kiáltott: ,,Isten hozott, halál
testvér!'' 1226. október 3-án megáldotta testvéreit, felolvastatta Jézus
búcsúbeszédét, és még egyszer átnyújtott a jelenlévőknek egy-egy falat
kenyeret. Majd megkérte őket, hogy vetkőztessék le, és fektessék le a puszta
földre; azt akarta, hogy a végső szegénység legyen a halotti ruhája. Énekelve
adta vissza lelkét az Úrnak.
Az Egyház és a világ együtt térdelt a ravatala mellett. 1228. július 16-án
Hugó bíboros, aki közben IX. Gergely néven pápa lett, szentté avatta nagy
barátját. Ünnepét azonnal felvették a római naptárba, október 4-i dátummal.
A szent szegénység trubadúrjáról nemcsak első társaitól, hanem a későbbi
időkből is maradtak ránk színes feljegyzések, melyekből felragyog előttünk
ennek a nem mindennapi szentnek az arca.
Celanói Tamás szent lelkesedéssel így ír: ,,A világ megöregedett, arca
ráncos és bibircsókos lett a sok bűntől; a szerzetesrendek letértek az
apostolok nyomáról, a bűnök éjszakája a legsötétebb órához irkezett. És íme,
hirtelen feltűnt egy új ember a földön. Életre szólított egy új társaságot, és
a népek ámulatva látták, hogy visszatérnek az apostoli idők jelei, és az
ősegyház már rég eltemetettnek vélt tökéletessége újjáéledt!''
Ferenc a huszadik éve körül járt, amikor Assisi és Perugia háborúja egy
véres csatában a perugiaiak győzelmével végződött. Az assisi foglyokat, köztük
Ferencet is Perugiába vitték, s míg a többiek rémülettel várták a jövőt, Ferenc
vidám volt. Azt mondták neki: ,,Elment az eszed, hogy ebben a fogságban van
kedved vidámkodni? Ő azonban sejtvén a jövőt, öntudatosan válaszolt:
,,Tudjátok, miért vagyok ilyen vidám? Mert látom a napot, amelyen az egész
világ meghajlik előttem!''
Nem sokkal később lovagként kelt útra Dél-Itália felé. Útja közben álmot
látott: látta atyja házát, amely olyan volt, mint egy vár fegyverraktára: tele
pajzsokkal, kardokkal és hadi felszerelésekkel. Egy hang így szólt hozzá:
,,Ferenc, mindez a tiéd és társaidé!'' Ő azt hitte, hogy ez hadvezéri jövőt
jelent. Ám a következő éjszakán ismét megszólalt a hang, és ezt mondta:
,,Ferenc! Térj haza! Ott majd megtudod, mit kell tenned, mert a látottakat
másként kell értened!'' Mikor megvirradt, Ferenc megfordította a lovát, és
hazatért.
Otthon újra dorbézoló barátai társaságában találta magát. Egy dáridó után
nótázva vonultak végig az utcán, és Ferenc is tagja volt e menetnek, ,,kezében
bottal, amely a vezérségét volt hivatva jelezni''. Egyszer csak leszakadt a
daloló csapattól, kicsit visszament az úton, és megállt az utca közepén. ,,A
hölgyre gondol, akit feleségül akar venni!'' -- kiáltotta egyik cimborája, és
hívta vissza a többieket köréje. ,,Igen -- válaszolta Ferenc --, egy hölgyre
gondolok, aki nemesebb, szebb és gazdagabb mindazoknál, akiket ti valaha is
láttatok!'' Harsány kacagás volt a felelet, mert a többiek nem is sejthették,
hogy Isten mit művel majd Ferenccel. ,,Az ő menyasszonya az Isten tiszteletéért
égő élet volt, amelynek egészen át akarta adni magát, amely a szegénység által
nemesebb, szebb és gazdagabb, mint bármi más.''
A fiatalúr ezután lóháton kezdte járni a vidéket. Egyszer csak a lova
visszahőkölt az úton előtte fekvő emberroncstól, aki a közeli leprás-házban
lakott. Ferenc már menekülni akart, amikor erőt tudott venni magán, leugrott a
lóról, átölelte ezt a szerencsétlent, és megcsókolta. Ezután gyakran fölkereste
a leprások házát, és szolgált a betegeknek: mosdatta őket.
Egy nap eljutott a félig összedőlt San Damiano-templomhoz. Bement
imádkozni, s miközben a feszület előtt térdelt, hirtelen hangot hallott a
keresztről, mely ezt mondta neki: ,,Ferenc, menj és építsd fel újra egyházamat,
mert mint látod, majdnem összedől!'' Ferenc még nem értette e szavak mélyebb
értelmét, ezért úgy engedelmeskedett, ahogy jónak gondolta. Ment, eladott
néhány vég posztót, eladta a lovát is, és az árát elhozta a templom papjának,
hogy állíttassa helyre belőle az épületet. Ő maga is ott akart maradni a
templom szolgálatára, de a pap visszautasította a pénzt. Ekkor Ferenc az
erszényt betette az egyik ablakmélyedésbe -- és többé nem ment haza.
A szülővárosában való koldulás azonban igen nehezére esett. Egyszer
elindult, hogy a San Damiano-templom feszülete előtt égő örökmécshez olajat
kolduljon. Belépett az egyik ház kapuján, és az udvaron ott látta egykori
barátai csapatát. Erre cserbenhagyta a bátorsága, és kifordult az udvarból,
hogy továbbmenjen. Aztán mégis visszafordult, odament a barátaihoz, megvallotta
előttük a gyávaságát, és olajat kért -- de a kérést franciául fogalmazta meg!
Anyanyelve is cserben hagyta, annak jeléül, hogy micsoda küzdelmébe került ez a
koldulás.
A legenda elbeszéli, hogy III. Ince pápa ebben az időben álmot látott:
látta, hogy a lateráni bazilika összedőlni készül, de egy jelentéktelen kis
szerzetes a templom mellé áll, s miközben ő maga egyre nagyobb lesz, a vállával
megtámasztja az épületet. Néhány nappal később megjelent Ferenc a társaival a
pápa előtt. Ekkor hangzott el a felismerés: ,,Valóban ez az a szerzetes, aki
Isten Egyházát megtámasztotta, és megmentette a pusztulástól!''
Mikor a testvérek a Porciunkula-kápolna körül felépítették első kunyhóikat
és elkezdték szeretetteljes közösségi életüket, az egyik jámbor léleknek
látomása volt: úgy látta, hogy az egész emberiség ott áll a kápolna körül, de
mindenki vak volt. Égre tárt karokkal esedeztek világosságért. Akkor a
magasságból nagy fényesség ragyogott fel, betöltötte az egész vidéket és
visszaadta a látást a vakoknak. Amikor később a pünkösdi káptalanon az összes
testvér megjelent, e látomás beteljesülésének képét mutatták.
Spalatói Tamás így emlékezik vissza a szentre: ,,Amikor Bolognában
tanultam, láttam Ferencet prédikálni a városháza előtti téren. Összegyűlt
csaknem az egész város. Olyan jól és okosan beszélt, hogy a professzorok
elámultak ennek a műveletlen embernek a bölcsességén. Közben pedig úgy tűnt,
hogy nem is prédikál, hanem beszélget a tömeggel. Az öltözéke szegényes volt, a
megjelenése sem volt különösebben vonzó, arca sem volt szép, Isten azonban
csodálatos erőt kölcsönzött a szavainak. Az emberek olyan nagy tisztelettel
voltak iránta, hogy valamennyien a közelébe akartak férkőzni, hogy legalább a
ruhája szegélyét érinthessék.''
Ferenc és társai számára Krisztus követésében perdöntő fontosságú volt a
szegénység, amelyet életükben nagyon következetesen meg is valósítottak. Ezt az
eszmét a pápa előtt is szent hévvel védte meg Ferenc. Mikor pedig az assisi püspök,
Guido jó szándékúan figyelmeztette, hogy a testvéreknek mégiscsak kellene
rendelkezniük valami vagyonnal, Ferenc így válaszolt: ,,Uram, ha nekünk volna
vagyonunk, akkor fegyverekre is szükségünk volna, hogy a tulajdonunkat
megvédjük. Hiszen a birtokolt javakból születnek a tulajdonviták és a
pereskedések, amelyek miatt Isten és a felebaráti szeretet oly sokszor
hajótörést szenved. Ezért ebben a világban mi egyáltalán semmit nem akarunk
birtokolni.'' E nyilatkozatával Ferenc nemcsak az Egyház egyik általános bajára
tapintott rá, hanem magát a püspököt is szíven találta, akinek az egyik bencés
apátsággal éppen birtokpere volt folyamatban.
Ferenccel jó barátságban volt Hugó ostiai bíboros, de igen megütközött,
amikor Ferenc egy napon közölte vele, hogy prédikálni szeretne III. Honorius
pápa és a bíborosi testület színe előtt. Hugó, ismervén védence kendőzetlen
egyenességét, ,,aggódott csupasz egyszerűsége miatt''. Éppen ezért megíratott
és betaníttatott vele egy beszédet, hogy elejét vegye Ferenc lelkesedése
váratlan túlkapásainak. Ferenc meg is tanulta a beszédet, de amikor ott állt a
pápa előtt, teljesen megfeledkezett a tanultakról és prédikálni kezdett a
szívéből. Miközben a prelátusok jogtalan követeléseiről és rossz példájáról
szólt, Hugó bíboros legszívesebben a padló alá bújt volna. ,,Ferenc azonban
olyan hévvel beszélt, hogy a lelkesedéstől nem tudta magát féken tartani, s míg
a szája beszélt, a lába olyan gyorsan járt, mintha táncolna.'' Valamennyi
hallgatója megdöbbent és elcsodálkozott a prédikátor bátorságán.
A szent sok békeszerzésének egyik különleges esete ránk maradt egy
legendában, a gubbiói farkas történetében: Gubbió környékén egy rendkívül vad
farkas garázdálkodott -- mondja a legenda, és megértéséhez tudnunk kell, hogy a
farkas akkoriban a rablólovagok jelképe volt. Kegyetlenül pusztított,
széttépett állatokat és embereket egyaránt, és az egész vidék rettegett tőle.
Az emberek csak fegyveresen merték elhagyni a várost, és semmi módon nem tudtak
a fenevadtól megszabadulni. Akkor jött Ferenc, és minden figyelmeztetés
ellenére odament a vadállathoz és így beszélt hozzá: ,,Igen nagy bajokat
okoztál, megérdemelnéd, hogy úgy bánjanak el veled mint a gonosztevőkkel, azaz
kivégezzenek. Ellenségeddé tetted az egész várost. Én azonban szeretnék békét
kötni közted és köztük.'' Akkor a rettenetes vadállat magába szállt, követte
Ferencet, és bement vele együtt a városba. Ott a piacon, az egész nép
jelenlétében ünnepélyesen megkötötték a békét.
Arról is maradtak fenn történetek, hogy Ferenc mennyire szerette és milyen
egyéni módon élte meg a keresztény szabadságot. Amikor IV. Ottó német császár
Rivotortónál átvonult Umbrián pompás kíséretével, Ferenc nem akart a többiekkel
együtt csodálkozó sorfalat állni a császárnak, sőt a többi testvérnek is
megtiltotta, hogy odamenjenek bámészkodni. Csak néhány testvért küldött el
azzal a paranccsal, hogy lépjenek a császár elé és emlékeztessék a földi
dicsőség mulandóságára.
Egy alkalommal meglátogatta Ferencet egy gazdag római hölgy, Settesoli
Jacoba, akit a szent különösen kedvelt. Kíséretével együtt a kolostor elé
lovagolt, amelyben Ferenc betegen feküdt, és beküldött neki egy süteményt,
amiről tudta, hogy mennyire szereti. Akkor Ferenc így kiáltott: ,,Nyissátok ki
az ajtót -- különben nők a kolostorba be nem tehették a lábukat! --, mert
Jacoba testvérre az asszonyok ellen hozott törvény nem vonatkozik!''
Tapintatos felebaráti szeretete a törvény betűje felett állt. Mikor egyszer
nagyböjt idején az éjszaka közepén az egyik testvér följajdult, hogy meghal az
éhségtől, Ferenc fölkelt és adott neki enni. De hogy ne kelljen szégyenkeznie,
ő maga is vele evett. Máskor jót akart tenni egy testvérrel, ezért a szőlőben,
amely mellett elhaladtak, kikeresett egy szép tőkét, amelyen különösen nagy,
érett fürtök voltak, leült a tőke alá vele együtt és közösen ették a szőlőt.
De amikor az eszményről volt szó, Ferenc nagyon szigorú volt. Az egyik
testvér például megfeledkezett magáról, és pénzt fogadott el -- amit Ferenc
csak ,,szamárganéjnak'' tartott --, ezért a szájában tartva kellett a
trágyadombra vinnie. Kezdetben ugyanis csak természetbeni adományokat fogadtak
el a ferencesek, pénzt nem.
Ugyanígy Ferenc tökéletes engedelmességet követelt. Rufinus testvér -- aki
korábban igen tekintélyes assisi polgár volt -- csak kelletlenül ment a városba
prédikálni, és különböző kifogásokat keresett, hogy kibújjon a feladat alól.
,,Mindezek ellenére Rufinus testvér elmegy, és templomban fog prédikálni --
döntött Ferenc --, mégpedig kámzsa nélkül, csak nadrágban!'' De ő maga is
ugyanígy nekivetkőzött és követte Rufinust, hogy a tömeg gúnyolódása őt is
érje.
Az alázatosságban azonban nem lehetett túlszárnyalni. Betegségében egyszer
evett egy keveset egy sült csirkéből. Gyógyulása után eljött Assisibe és a
kíséretében lévő testvérnek megparancsolta, hogy kössön kötelet a nyakába,
annál fogva vezesse őt, és közben hangosan kiáltozza: ,,Nézzétek a csalót!
Titokban csirkehúst evett, anélkül, hogy tudtátok volna!''
Ferenc nem volt tudós, számára sokkal fontosabb volt az evangélium szerinti
élet, mint az olvasás, ezért minden tétovázás nélkül odaadta a testvérek
birtokában lévő egyetlen Szentírást egy szegény asszonynak azzal a
meghagyással, hogy adja el és az árán vegyen magának kenyeret. S bár ő maga nem
olvasta a Szentírást, annak szellemét annyira magában hordozta, mint kevesen
mások. Művelt teológusok csodálkoztak el a szentírásmagyarázatain, és egy
domonkos teológus így nyilatkozott róla: ,,Ennek az embernek a teológiája
tisztaságával és emelkedettségével a sas szárnyalásához hasonlít, amihez mérten
a mi tudományunk hason csúszik a földön.''
Mivel Ferenc a tapasztalataiból és a valóságban élt, Greccióban karácsonyra
felépítette a betlehemi istállót, ökröt és szamarat állított bele, pásztorokat
és zenészeket hozott, mert a maga tárgyi valóságában akarta látni és láttatni a
betlehemi barlangot.
Mivel a házak és a tanulmányi intézetek tulajdonjog tárgyát képezték és
helyhez kötötték a rendtagokat, megparancsolta a testvéreknek, hogy hagyják el
bolognai tanulmányi házukat. Mikor pedig az assisiek Ferenc távollétében a
Porciunkula körüli kunyhók helyére kőházat emeltek a testvéreknek, Ferenc
hazatérése után haragosan mászott fel a tetőre, leszórta a cserepeket és kezdte
bontani a gerendákat. Kiabált a testvéreknek, hogy tüntessék el ezt a
,,szegénység elleni szörnyűséget''. És alapjáig lerombolta volna a házat, ha
katonák meg nem fogják és tudomására nem hozzák, hogy a ház nem a testvéreké,
hanem a város tulajdona.
Mint egy ártatlan gyermek, teljesen közvetlen és bizalmas kapcsolatban állt
a természettel, és nem engedte, hogy a teremtményeket, ,,Isten gyermekeit''
bárki is bántalmazza. Betegsége idején egyik barátjától kapott egy fácánt, és a
,,fácán testvért'' nem volt szabad levágni. Máskor egy kis kakas menekült
hozzá, és Ferenc úgy gondozta, mint anya a gyermekét. Ismét máskor egy hálóba
került halat szabadított meg és bocsátott útjára.
Tiszta lelkében háborítatlan öröm lakozott. A tökéletes öröm titkáról így
tanította a testvéreket, amikor egy téli reggelen úton voltak Porciunkula felé:
,,A testvérek jó példája, a csodatevő erő, a betegek gyógyítása és a halottak
feltámasztása -- nagy dolgok ezek, Leó testvér! De mindennél több a tökéletes
öröm. Nem található az sem a tudományban, sem a nyelvek adományában, sem a nagy
prédikálótehetségben, és mégis az egész világot meg lehet vele téríteni. S ha
mi most megérkezünk a Porciunkulához, és várnunk kell a kapu előtt az esőben és
a hidegben, mert a kapus megvárakoztatja a hívatlan vendégeket, és mi ezt
türelemmel elviseljük -- ó, Leó testvér, írjad csak --, ebben áll a tökéletes
öröm! És ha a további zörgetésünkre a kapus furkósbottal kirohan, megragadja a
kapucninkat, a földre ránt, és a hóban tetőtől talpig jól elver minket, ha mi
ezt is türelemmel és Krisztus szenvedésére gondolva zokszó nélkül el tudnánk
viselni -- írjad csak, Leó testvér --, ebben áll a tökéletes öröm!''
Fossás: ASSISI SZENT FERENC
(katolikus.hu)
XAVÉRI SZENT FERENC
December 3.
Javier vára. 1506. április 7. - San Csao ( Kanton
mellett ). 1552. december 3.
Ha valaki a baszk származású nemes ifjúnak, Francisco de Jassu y Javiernek,
aki 1530-ban a párizsi egyetemen éppen magiszteri fokozatot szerzett, azt
mondta volna, hogy nevét évszázadokon át emlegetni fogják az egész világon,
lelkének legérzékenyebb pontját érintette volna. Don Francisco ugyanis büszke
ember volt, nagyra tartotta nemesi származását, és dicsőségre, megbecsülésre
vágyott.
És ez a nagyravágyó Francisco 1552-ben, távol a főúri kastélyoktól és az
egyetemi előadótermektől, de még Európától is, San-Csaóban, egy kis sziklás
szigeten, Kína partjai előtt halt meg, miközben szíve minden vágya az volt,
hogy bejuthasson Kínába. Elhagyatottsága ellenére halálhíre hamarosan bejárta
az egész akkori kultúrvilágot, és mindazok, akik hallották a hírt, szomorkodtak
elvesztése miatt. A szomorúságba azonban annál több csodálat vegyült, minél
inkább megismerték ennek az embernek a tetteit. Fél évszázad sem telt el, és
Xavéri Ferencet V. Pál pápa boldoggá, XV. Gergely pápa 1622-ben szentté avatta.
XIV. Benedek pápa 1748-ban India és az egész Távol- Kelet védőszentjévé tette.
1927-ben XI. Pius pápa a földkerekség minden misszióját oltalmába ajánlotta,
Ferenc tehát a misszionáló Egyház védőszentje lett.
Bármilyen nagyra törő tervei voltak is az ifjú magiszternek, erre nem
számíthatott. Épp azzal lépett e dicsőség útjára, hogy Krisztus szavától szíven
találva -- ,,Mit számít az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de a
tulajdon lelkének kárát vallja?'' -- megtagadta minden földi vágyát, és
honfitársa, Loyolai Ignác társaságához csatlakozott, aki erre a krisztusi
mondásra oly sokszor figyelmeztette. Ferenc 1534. augusztus 15-én,
Nagyboldogasszony ünnepén Ignáccal és öt hasonló gondolkodású társával együtt
letette a szegénységi és tisztasági fogadalmat. Azt is megfogadták, hogy
elzarándokolnak a Szentföldre, s 1536 telén útnak is indultak, hogy ez utóbbi fogadalmukat
teljesítsék. Velencében azonban tudomásul kellett venniük, hogy a törökök az
összes Szentföldre vezető utat lezárták. Velencében 1537. június 27-én
szentelték pappá őket, miközben a körülmények kedvezőbb alakulására várakoztak.
1538 novemberében ott térdeltek Krisztus földi helytartója előtt, akitől
azt kérték, hadd változtassák meg fogadalmukat, vagyis a szentföldi zarándoklat
vállalása helyett fogadalommal kötelezhessék magukat a pápa iránti tökéletes
engedelmességre. Ignác, aki valaha katona volt, a ,,Jézus Csapata'' nevet
találta a legmegfelelőbbnek az új szerzetesrend megjelölésére, de később
fölcserélte a ,,Jézus Társasága'' névvel, amely kevésbé katonásan hangzott. Azt
azonban továbbra is megtartották, hogy a pápa kívánsága számukra parancs,
amelyre semmi körülmények között sem mondanak nemet, és soha nem fogják a saját
szájuk íze szerint magyarázni.
1540 tavaszán III. Pál pápa a Társaságból két személyt Írországba, másik
kettőt Portugál-Kelet-Indiába küldött. Egy testvér helyett, aki megbetegedett,
Xavéri Ferencet Indiába irányította.
Az Indiába készülő flotta 1541 áprilisában futott ki Lisszabon kikötőjéből.
Ferenc nem sokkal előbb egy pápai iratot kapott, amellyel a pápa Távol-Kelet
pápai legátusává nevezte ki. Az utazás tizenhárom hónapot vett igénybe,
beleszámítva a Mozambikban töltött telet is. Ferenc 1542. május 6-án érkezett
meg Goába.
Éppen az esős időszak utolsó hónapja volt, amely miatt nem indulhatott
tovább, de az időt itt sem töltötte tétlenül. Nagyon hamar észrevette, hogy a
portugál tengerészek, katonák, tisztviselők és kereskedők viselkedése nem sok
becsületet szerzett a keresztény névnek. Ezért keresztet vett a kezébe, és
bejárta a város negyedeit, maga köré gyűjtötte a gyermekeket és a felnőtteket,
s katekizmusra tanította őket, prédikált nekik, gyóntatott, egyszóval mindent
elkövetett annak érdekében, hogy a megkeresztelt, de lélekben elhanyagolt
híveket életre serkentse.
Szeptember végén újra hajóra szállt, még mielőtt társai Mozambikból
utolérték volna. A Comorin-fok (az Indiai-félsziget legdélibb pontja) körül élő
gyöngyhalászok közé ment, akik közül 1535--37 között mintegy húszezren
megkeresztelkedtek, de jóformán semmi oktatásban nem volt részük. Ferenc
tanította nekik a katekizmust, védelmezte őket a portugál kereskedők
ravaszságával szemben, s vigasztalta és támogatta őket a muzulmánok rajtaütései
alkalmával. Később hasonlóképpen segítette Travancorból a halászokat, akik
közül mintegy tízezret ő maga keresztelt meg. Több mint egy évet töltött
egyszerű, de hívő lelkek között, akiket ,,első szerelmének'' szokott nevezni, s
ha missziós útjai során a közelben hajózott, mindig felkereste őket.
Valahányszor új misszionáriusok érkeztek Goába, valakit hozzájuk küldött. Őt
magát legátusi megbízatása elszólította, mert a terület, amely hozzá tartozott,
a Jóreménység fokától (Afrika legdélibb pontja) Kínáig terjedt.
Így Ferenc állandóan úton volt. 1545-ben Mailapurból Malakka felé indult,
amelyet a portugálok 1511-ben hódítottak el a muzulmánoktól. Győzelmüket akkor
úgy ünnepelték, mint a kereszténység diadalát az iszlám felett. 1546. január
1-én kelt útra, hogy a ,,Fűszer-szigetek'' néven ismertté vált
Molukka-szigetekre menjen, és segítségére legyen az ott élő keresztényeknek.
Mintegy másfél év múlva tért vissza Malakkára, ahol meghallotta, hogy a
Kínai-tengertől keletre új szigeteket fedeztek föl: Japánt, a felkelő nap
országát.
Ferenc Malakkában találkozott az első japánokkal, akik itt kerestek
menedéket. Magával vitte őket Goába, útközben tanította nekik a keresztény
hitet, és meg is keresztelte őket. Közben megérlelődött benne a terv, hogy
ezzel a három japán kereszténnyel fölkeresi Japánt, hogy ott is hirdesse az
evangéliumot. Ferenc a gyors döntések embere volt: elrendezte dolgait Goában,
és már 1549 áprilisában úton voltak Japán felé. Kísérete a három japán és két
segítő testvér volt, s négy hónappal később a kis csoport Kagoshimánál partra
szállt.
A legenda azt mondja, hogy Ferenc birtokában volt a nyelvek adományának.
Levelei erről mit sem mondanak. Sőt, ellenkezőleg, arról tanúskodnak, hogy
Ferencnek nagy nehézségei voltak a nyelvvel, főleg a japán nyelv tanulásával.
Egyik levelében az áll, hogy negyven napig tartott, amíg japán nyelven el tudta
mondani a tízparancsolatot. Mindehhez járult még, hogy a tolmácsnak kiválasztott
japán keresztény félreértéseivel és rossz fordításaival sok kellemetlenséget
okozott Ferencnek. Ez Japánban különösen súlyos hiba volt. A japánok ugyanis
műveltek voltak, gondosan kidolgozott szokásrendszerük volt, és sokat adtak a
külső formákra. Szívesen hallgatták Ferencet, de vitatkoztak vele, és nem
voltak hajlandók az új hitet könnyen elfogadni. Még nehezebb volt a boncok
térítése, főképp amikor Ferenc erkölcsi életüket kezdte kifogásolni. Nem
kellett sok idő, és a boncok a legnagyobb ellenségei lettek.
Ebből következően Kagoshimában nem tudott nagy eredményeket elérni. Így a
következő évben továbbment; az volt a terve, hogy fölkeresi Mlyakot, hogy
találkozzék a császárral és shogunjával (hadvezérével). Itt azonban újabb
csalódás érte, amennyiben a császár puszta bábnak bizonyult, shogunja pedig
csecsemőnek: az igazi hatalom a földbirtokosok kezében volt.
E fölismerést Ferenc kihasználta, mert visszafelé jövet Yamagusiban --
aboncokkal és a tudósokkal folytatott hosszas viták eredményeként - - sikerült egy
kis szigetet alkotnia, s megnyernie Bungo herceg barátságát. Amikor
ellátogatott hozzá, minden lehetséges ruhadarabot és jelvényt magára vett, ami
mint pápai legátust megillette.
Ferenc összességében két évet töltött Japánban. Ez idő alatt mintegy ezerötszáz
embert keresztelt meg. Meglehetősen kis szám ez a másutt megkeresztelt
tömegekkel szemben, de ez a kis eredmény vezette el Ferencet a fontos
felismerésre: egy olyan magas kultúrájú országban, mint Japán, a missziót
másként kell irányítani, mint a műveletlenebb népek körében. Alkalmazkodni
kell, ismerni kell a nyelvet és az érintkezési formákat: Japánnak nagyon művelt
és jól képzett misszionáriusokra van szüksége.
Ferenc azt is fölismerte, hogy Japán a kínai kultúra örököse. A forrásokat
tehát Kínában kell keresnie azokhoz az értékekhez, amelyeket Japánban annyira
megcsodált. Ezért ébredt föl benne a vágy, hogy Kínába eljusson, s ott is
evangelizálhasson.
Ezzel a szándékkal indult vissza 1551 novemberében Goába, ahol 1552
februárjában kötött ki. Itt súlyos feladatok vártak rá, amelyeket mint az
újonnan alapított indiai jezsuita provincia vezetőjének kellett megoldania.
Éjjel-nappal dolgozott, hogy minél előbb Kínába indulhasson. Április 17-én már
újra úton volt. Malakkából egy portugál kereskedő segítségével akarta elérni
célját, a malakkai kormányzó azonban ellenezte a tervet. Féltette a portugálok
kereskedelmi kapcsolatait attól, hogy egy külföldi titokban behatoljon az
idegenek előtt szigorúan lezárt Kínába. Ferenc ekkor elhatározta, hogy egyedül
utazik tovább. Augusztus vége körül érte el Kanton közelében a kis San Csao
sziklaszigetet, amelyen át be akart jutni az országba, ha másként nem, hát egy
csempész dzsunkáján. A kínai azonban, akivel Ferenc megegyezett, cserbenhagyta.
A portugál kereskedők a tél közeledtével már majdnem mind elhagyták a szigetet,
Ferenc pedig ott maradt egyedül.
Ebben az elhagyatott, reménytelen helyzetben Ferencet láz támadta meg, és
szervezete a hosszú utazások és a kíméletlen munka után már nem volt ellenálló.
1552. november 3-án a reggeli órákban meghalt.
Xavéri Szent Ferenc a jezsuita misszió tulajdonképpeni megalapítója,
ugyanakkor az újkori misszió történetének legnagyobb alakja is volt. Sok
kérdésben -- mert elsőként szerzett személyes tapasztalatokat -- alapvető
fölismerései voltak. És a példája ezreket vonzott maga után a missziókba.
Ünnepét 1623-ban, a szentté avatását követő évben fölvették a római naptárba, december 3-ra.
Forrás: XAVÉRI SZENT FERENC
(katolikus.hu)
